Bár nem várom, hogy egykori oldalbordám társkeresése és annak buktatói felől valamilyen képet kapjak, mégis van két (pontosabban három) információs szupersztráda, akik akarva akaratlanul megsúgják az aktuálist. 
Az egyik ilyen a gyerekeim, a másik az anyám. Az előbbieknél ügyes kérdezgetéssel ki lehet húzni a lényeget, az éppen aktuálisról. Nem a kíváncsiság hajt, (na jó az is :D ) hanem a gyerekeim szempontjai.
A másik az anyám, akit nem kell faggatni. Faggatja ő az exemet, amikor épp az unokáiért megy.
Most is így volt. Tegnap midőn elzarándokoltam a háziorvosomhoz, természetes volt, hogy felugrom a szüleimhez is, akiknél a rossz idő miatt otthon voltak a gyerekeim (anyámék vigyáznak a suliig rájuk). Két nagy ölelés közben már kaptam az infót, hogy bizony az exem balatoni, a párjával közös lakókocsis kempingezésben volt egy pillanat, amikor az éppen aktuálisnál (van egy 7 éves fia) elszakadt a cérna és épp az én gyerekeim miatt. A feje egy nagy szájjá változott és az esetről innen a fél kemping tudott.
Ez az eset a hattyúdala lett kapcsolatuknak.

Személy szerint nagyon örülök, hogy a gyerekeimmel való bánásmód perdöntő a megfelelő társ kiválasztásánál, (Ugyanis nem ez volt az első ezen okok miatt elkövetett szakítási alkalom.)
ugyanakkor felvetődött bennem a kérdés: Mi férfiak mind ilyenek vagyunk? A saját gyerekünk miatt kenyérre lehet kenni a vaj szívünket, míg a másé megkeményíti ugyanazt? Inkább felfalnánk a másét, hogy sajátot nemzhessünk, mint az oroszlánoknál? :(((( Borul ez a "tehenet borjastul" szisztéma?